Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A nagy földrajzi felfedezések / következményei

2011.05.07

A nagy földrajzi felfedezések kora egyben a középkor végét, és az újkor eljövetelét is jelentette, vagyis egy olyan valóban „újnak” nevezhető gazdasági, társadalmi és ideológiai berendezkedés alakult ki Európában, mely gyökeresen és alapjaiban változtatta meg a korábbi korszakok mindennapjait.

A változás történelmi léptékkel nézve gyorsan következett be, ám eljöveteléhez több tényező együttes hatására volt szükség. A felfedezőutak megtételének igénye valójában három ok miatt jött létre. Első helyen Európa demográfiai népességrobbanása és az aranyéhség kialakulása állt, második tényezőként az új kereskedelmi utak kialakításának igényét, míg harmadik okként a korszakban tapasztalható tudományos és technikai átalakulást említhetjük.

Aranyéhség:

A XV. században a pestisjárvány és a nagy háborúk (pl: százéves háború, Angliában a rózsák háborúja, a cseh területeken a huszita háborúk) után ugrásszerűen megnőtt Európa népessége, és egy egész Európára kiterjedő, de elsősorban Nyugat-Európában érezhető nagy gazdasági fellendülés kezdődött. Kialakult egy kontinentális munkamegosztás, mely szerint Kelet-Európa élelmiszer előállítóként, a nyugat pedig iparcikkek gyártójaként cserélte ki egymással áruit. Fellendült tehát a kereskedelem, megerősödött a városok gazdasága, ritkábbá váltak a nagy éhínségek és a nyomukban fellépő járványok.

Flandria lett a posztógyártás és az atlanti kereskedelem központja, azaz jelentős pénzforgalmat bonyolított. A pénzérmék alapanyaga továbbra is az értéküket meghatározó nemesfém maradt, így egyre több aranyat és ezüstöt igényelt a gazdaság. Emellett a keresztes hadjáratok során Európa megismerte és megszerette a indiai és kínai termékeket (fűszereket, porcelánt, selymet, illatszereket, borsot, vaníliát) amelyekért szintén arannyal és ezüsttel fizetett. A kereskedelem a levantei útvonalon keresztül folyt – a mai Irán, Irak, Szíria területén át egészen a libanoni (főníciai) partokig ahonnan itáliai hajósok vitték az árukat Európa kikötőibe. A levantei kereskedelem hatalmas mennyiségű nemesfémet vitt el Európából.

A század végére az európai nemesfémkészletek elkezdtek kimerülni, ugyanis kitermelték már a könnyen kiaknázható, talajszint feletti rétegeket, és nem voltak még szivattyúk, hogy mélyebbre hatolhassanak. Ez vezetett ahhoz, hogy a magyar és cseh bányákban (pl. Besztercebánya, Selmecbánya, Enyed, az erdélyi Beszterce, Rozsnyó) visszaesett a termelés; Európában „aranyéhség” alakult ki, hiszen a megnövekedett kontinentális kereskedelemhez, és az Ázsia felé létrejött levantei kereskedelemhez is aranyra, ezüstre lett volna szükség!

Mivel az arany és ezüst Európában már kifogyóban volt, új lelőhelyek felkutatására volt szükség. Olyan új bányákat kellett találni, melyek bőségesen szolgáltatnak majd elegendő nemesfémet a pénzveréshez és a levantei forgalomhoz is.

Új kereskedelmi útvonalak igénye

Az oszmán terjeszkedés is bonyolította a helyzetet. 1453. május 29-én a törökök II. Mehmed vezetésével bevették Konstantinápolyt, és végleg eltiporták a Bizánci Birodalmat. Néhány évtizeddel később pedig terjeszkedésükkel meghódították mindazon területeket, melyeken keresztül addig a levantei útvonal karavánjai szállították az ázsiai árukat Föníciába, majd onnan Európába. A törökök kezükbe akarták kaparintani a levantei kereskedelem irányítását és hasznát, így vámokat vetettek ki az Európába áramló termékekre. A vámok miatt az Indiával és Kínával folyó kereskedelem megdrágult. Mindezek mellett a Földközi-tenger partvidéke a török kalózok miatt veszélyes, és kereskedelemre szinte alkalmatlan területté változott. Európának azonban továbbra is szüksége volt India és Kína termékeire, így az európai hajósok számára nem maradt más megoldás, mint olyan új, eddig még feltáratlan vizi utak keresése, melyek megkerülve a török területeket elvezetnek a mesés India és Kína vidékére.

Tudományos és technikai feltételek kialakulása

Az aranyéhség és az új kereskedelmi útvonalak felfedezésének igénye önmagában még nem lett volna elegendő a nagy földrajzi felfedezések sikeréhez. Szükség volt arra is, hogy Európa elérje azt a fejlettségi szintet, mely elengedhetetlen volt a nagyobb távolságok leküzdéséhez.

A XIV. század során Petrarca és Dante Alighieri munkái nyomán megjelenő reneszánsz nyitottabbá tette az embereket, és ráébresztette a népességet arra, hogy az egyház nem minden kérdésre tud adni megfelelő választ. Az ókori bölcsek munkái a tudományos megfigyelések talaján azonban megnyithatják a természetes kíváncsiság kielégítésének kapuját. Az antik műveltség újjászületésével ismertté váltak Ptolemaiosz elgondolásai, aki a Földet gömb alakúnak képzelte. Ennek szellemében új térképek készültek, így 1474 -ben Toscanelli firenzei csillagász létrehozta híres világtérképét, illetve Martin Behaim nürnbergi tudós 1492-ben elkészítette az első földgömböt.

Több európai állam fejlett gazdasággal rendelkezett, ami lehetővé tette az egyes tudományágak, technológiák fejlődését. Így került sor arra, hogy új hajótípus váltotta fel az addig elterjedt karakkót. A karavellák nagy vitorlafelületű, hátsókormányos hajók voltak, ami alkalmas volt a nyíltvízi hajózásra, eltávolodhatott a partoktól, óceánon alkalmasabb szállítóeszköznek bizonyult elődjénél. A tájékozódást segítette az araboktól átvett iránytű, továbbá az új találmányok: a gnomon, a Jákob-pálca és az asztrolábium. Segítette a felfedezőket az ekkor Európában új találmánynak számító (de valójában az araboktól származó) puskapor elterjedése is.

A nagy földrajzi felfedezések első államai: Portugália és Spanyolország

A felfedezőutak ötlete nem volt új, már korábban is történtek kisebb-nagyobb felfedezések: a XI. század folyamán viking hajók elérik Amerikát; a XIII. században pedig Marco Polo bejárta és megismerte a szárazföldi utat Európából India és Kína felé. Azonban az első igazán jelentős felfedező utakat az a két állam kezdte támogatni, melyek katonai erejük, flottájuk, tengerpartjuk, és legfőképp központosított berendezkedésük folytán a legkedvezőbb helyzetben voltak a hatalmas és költséges vállalkozásokhoz. Ez a két állam pedig Portugália és Spanyolország volt.

Spanyolország:

Az Ibériai-félszigetet 711 –ben a mórok vették birtokukba, ám a félszigetet lakó keresztények az északi Pireneusok hegyláncai közé menekülve átvészelték az arabok megjelenését. Krisztus után 1000 –re a hegyek közt élők délebbre merészkedtek, és apró, de önálló keresztény királyságokat hoztak létre: Leon, Kasztília, Navarra és Aragónia néven. A királyságok szinte megalakulásuktól kezdve állandó harcban álltak az arabokkal. A harc 1000 és 1250 közt a reconquista néven ismertté vált háborúkban végül a félsziget nagyobb részének felszabadítását hozta. Közben jött létre – 1386 körül - a terület ötödik királysága Portugália néven. A győzelmeket követően a királyságok egymás ellen is hadat viseltek, mígnem végül három nagyhatalmú királyság, Kasztília, Aragónia és Portugália osztotta fel egymás között az egész Ibériai-félszigetet. A XV. század végére csupán délen Granadában marad egy kisebb terület, melyet a mórok (arabok) birtokoltak.

Az 1300 –as években a legerősebb spanyol királyság Aragónia már terjeszkedni is tudott. A francia elnyomással küzdő Dél-Itália nemeseinek hívására az aragóniai spanyolok elfoglalták Szicíliát (1302), és Szardíniát (1326), majd 1435 –ben egész Dél-itáliát. (Egészen 1713-ig spanyol terület maradt) Dél-Itália megszerzésével Spanyolország olyan ellenséget szerzett magának – Franciaország „személyében” – mely az angolokkal vívott százéves háborúból (1337-1453) győztesen kikerülve európai nagyhatalomnak számított. A francia uralkodók 1494 –től 62 éven keresztül, 1556 –ig folytattak háborúkat a spanyolokkal azért, hogy Észak-Itália apró államait, és Dél-Itáliát megszerezzék. A spanyolok azonban meg tudták védeni dél-itáliai területüket, és képesek voltak őrködni Észak-Itália városállamainak függetlensége felett is.

Az egységes spanyol állam 1479 –re jött létre, mikor Aragónia és Kasztília uralkodói – Aragóniai Ferdinánd és Kasztíliai Izabella – összeházasodtak. Az egyesült, hatalmas területű ország kiűzte Grenadából a maradék mór seregeket (1492). Ezt követően Spanyolország világhatalommá kezdett válni. A nagyhatalommá válásban döntő fontossága volt a Habsburgok megjelenésének, akik a spanyol trónra kerülve az ország fénykorát hozták el.

A két spanyol társuralkodó – Aragóniai Ferdinánd és Kasztíliai Izabella leánya, (Őrült Johanna) 1500-ban ment feleségül egy Habsburghoz (Szép Fülöphöz) aki apja házassága révén ekkor már birtokolta egész Németalföldet. A házasságból született idősebbik gyermek (Habsburg Károly) 1516 –ban foglalhatta el a spanyol trónt. (A fiatalabb gyerek Ferdinánd Ausztria uralkodója lett, és 1526 –ban Magyarország királya.) Károly 1516 –ban tehát megörökölte Spanyolországot és Dél-Itáliát anyja révén, Németalföldet pedig apja révén. Ezzel Spanyolország az akkori Európa legjelentősebb országa lett, de mindez nem volt elég: meg akarta kezdeni a világ meghódítását is.

Az első portugál felfedezőutak

A portugálok a XV. század folyamán felfedező expedíciókat indítottak Afrika partjai mentén aranyban és fűszerekben gazdag területek keresésére. Ezeket az utakat nagyban elősegítette az ország kedvező (Atlanti-óceáni partvidéki) fekvése is. A század első felében I. János király egyik fia, Tengerész Henrik herceg (1394-1460.) Sagresban megfigyelőtornyot és hajógyárat építtetett, majd létrehozta Európa első tengerészeti akadémiáját, ahol összegyűjtötték és lejegyezték a délről visszatérő hajósok tapasztalatait, és ezek alapján térképeket készítettek. Tengerész Henrik lovagrendjének jövedelmeit fejlesztésekre fordította, illetve kereskedelmi társaságokat alapított, hogy legyen pénze a kutatásokra. (A felfedezéseket azonban elsősorban az uralkodók és gazdag itáliai bankárok támogatták, ez magyarázza azt, hogy több hajóskapitány, aki portugál vagy spanyol felségjel alatt hajózott, olasz származású volt.) Tengerész Henrik lépéseit az magyarázza, hogy részt vett 1418-ban egy marokkói háborúban, ahol felfedezte, hogy egy esetleges afrikai terjeszkedés kedvező kereskedelmi kapcsolatok kiépítését tehetné lehetővé.

Portugál hajósok hajózták körbe először a Kanári-szigetektől délre fekvő Bajador-fokot (1434.), érték el a Blanco-fokot (1441. à első néger rabszolgákat innen importálták), és a Zöld-fokot (1441-1442.), ahonnan megnyílt az út a trópusokra, gyarmatosíthatták a Madeira-, Kanári-, és a Zöldfoki-szigeteket, amik később fontos kereskedelmi ellátóközponttá, menedékhellyé váltak.

1471-ben portugál hajósok átlépték az Egyenlítőt (1473. Lopo Goncalves visszatérése Portugáliába). Bartolomeu Diaz 1478-ban messzebb hajózott, mint addig bárki: egy vihar elsodorta hajóját egészen Afrika legdélibb csücskéig, de a legénység nyomására nem mentek tovább, hanem visszafordultak. Diaz ezt a területet a Viharok fokának nevezte, de II. János király (aki szintén lelkes pártfogója volt a felfedezőutaknak) átkeresztelte Jóreménység fokának. 1497-1498. Vasco da Gama négy hajójával megkerülte Afrikát, és az Indiai-óceánt átszelve megérkezett az indiai Kálikutba. (1499-ben tért vissza Lisszabonba.)

A portugálok ezen útjaik nyomán kereskedelmi telepeket és gyarmatvárosokat hoztak létre végig Afrika partvonalain: 1503 – 1505 közt a Guineai öböltől délre Angolában, majd megkerülve Afrikát Mozambikban, Tanzániában, Kenyában is kialakítottak telepeket. Aztán 1510 –ben elérték az Arab-félszigetet (Ománi gyarmat) Indiában a partokon 1510 és 1535 közt 8 jelentős várost hoztak létre. A három legjelentősebb - Goa, Diu, Sri-Lanka – közül Goa lett a portugálok Ázsiai birodalmának központja. Mindeközben megkezdődött a portugál terjeszkedés az Atlanti-óceánon is, és Pedro Alvares Cabral 1500 –ban felfedezte Brazíliát.

Kolombusz Kristóf felfedezőútjai:

Spanyolországban Kasztíliai Izabella és Aragóniai Ferdinánd voltak a felfedezőutak fő támogatói. Az expedíciók elsősorban egy gondolat köré csoportosultak: ha a Föld gömb alakú, akkor nem csak a megszokott keleti útvonalon lehet eljutni Indiába (hosszú, és veszélyes), hanem nyugat felé is.

Szükség volt azonban egy vállalkozó kedvű, és hajós tapasztalattal is rendelkező személyre, aki képes elhajózni Indiába, és spanyol érdekeltségeket kialakítani a területen. Kolumbusz Kristóf apja genovai posztótakács volt. A takácsok helyzete azonban ezidőtájt nehéz volt, hiszen az Oszmán Birodalom terjeszkedésével párhuzamosan a Genovai Köztársaság keleti piacainak jelentős részét elveszítette. Kolumbusz apja 1470 –re eladósodott, fiát munkára kellett fognia, így a 20 éves Kolumbusz utazó ügynökként tevékenykedett, Liguria part menti falvait járta hajón. Az ifjú Kolumbuszt Genova ötven nagy hatalmú nemzetségének egyike, a Centurione-albergo karolta fel, és megbízásaikat teljesítve megkezdte tengerészi pályafutását.

1476-ban kihajózott a Földközi-tengerről az Atlanti-óceánra. Hajója kalóztámadás áldozata lett. Portugáliába vetődött és az év augusztusának végén vagy szeptemberének elején érkezett meg Lisszabonba, ahol 10 évet maradt. Itt érlelődött meg nagy terve, hogy nyugatról érje el Indiát úgy, hogy az Atlanti-óceánon átkel, eljut Kínába, onnan a mai Japánba és végül Indiába. 1485-ben meghalt felesége, anyagi helyzete egyre rosszabbodott. 1485 nyarán – miután kapcsolata felesége családjával teljesen megszakadt – elhagyta Portugáliát és Kasztíliába utazott. Vele ment az akkor 7 éves fia Diego, testvérét pedig Angliába küldte.

Kolumbusz Córdobába utazott Kasztíliai Izabella királynő és Aragóniai Ferdinánd udvarába. A királyi pár sokat váratta Kolumbuszt, míg végül kb. 5 hónap után egy Madrid melletti kisvárosban, 1486. január 20-án fogadták őt, de nagyszabású útja támogatásáról nem hoztak döntést. Anyagi helyzetük nagyon rossz volt, ezért Kolumbusz életjelt küldött magáról II. János portugál királynak. A király válaszlevelében megírta, hogy fogadja őt, így Kolumbusz meglátogatta, de miután elmondta tervét a királynak, ő „kitette a szűrét”.

A spanyol királyi pár 1486 és 1491 közt Granada elfoglalásával és a mórok kiűzésével volt elfoglalva, így Kolumbusz öt évnyi huza-vona és halogatás után, csak 1491-ben találkozhatott újra velük. Még 1492 januárjában meghozták a döntést, az expedícióval kapcsolatos szerződés azonban csak 1492. április 17-én került aláírásra. A teljes expedíció összesen 2 000 000 maravédibe került. 1492. április 30-án Kolumbusz admirális és alkirály lett.

Így indult el három hajójával (Santa Maria, Nina, Pinta) Indiába 1492 augusztusában Kolombusz Kristóf genovai hajóskapitány. 1492. október 12-én kikötöttek Guanahani (San Salvador) földjén, a Bahama-szigetek egyikén. 1504-ig Kolombusz még háromszor kelt át az óceánon, elérte Kubát, Hispaniola szigetét (Haitit és Dominicát), Puerto Ricót, Panamát és Jamaicát. Útjairól nemesfémet, drágaköveket, Európában addig ismeretlen növényeket és indiánokat hozott. (Kolombusz élete végéig úgy tudta, hogy Indiában járt, csak halála után lett teljesen nyilvánvaló, hogy valójában egy teljesen ismeretlen új kontinenst fedezett fel.)

1501-1504. Amerigo Vespucci Dél-Amerika partja mentén hajózva elérkezett a La Plata torkolatához. Azt hitte, elérte a kontinens legdélebbi csücskét. Ő fedezte fel, hogy a szárazföld, amelyről Kolombusz haláláig azt hitte, hogy India, egy önálló, és addig ismeretlen földrész. (Ő lett később a kontinens névadója.) Spanyol és portugál hajósok fedezték fel a Golf-áramlást, ami megkönnyítette a hazajutást.

Cabral portugál hajós 1500-ban a portugál király nevében birtokba vette Brazília területét, ami a két állam állandó vetélkedését, versenyét eredményezte. Végül pápai közvetítéssel megállapodott a két ország. 1494-ben a tordesillasi szerződésben kimondták, hogy a Zöldfoki-szigetektől 370 legna (kb. 2035 km) távolságra nyugat felé északról délre húznak egy egyenest a térképen (nyugati hosszúság 46° 37’), és azok a területek, amelyek ettől a vonaltól keletre esnek, portugál, ami nyugatra, spanyol fennhatóság alá kerülnek. Az egyezséget 1529-ben módosították a zaragózai szerződésben, ahol ezt a rendszert a Föld másik felére is bevezették: egy, a kelet-ázsiai Csendes-óceáni part mellett jelöltek ki egy másik vonalat, amitől a keletre fekvő területek Spanyolországhoz, a nyugatiak pedig Portugáliához tartoznak a további felfedezésekre is vonatkozóan.

1519-ben Spanyolország megbízásából Magellán útra kel, azzal a céllal, hogy a fűszertermelő szigeteket és Európa között közvetlen hajózási útvonalat teremtsen. Magellán igazolta Vespucci tézisét, az ő expedíciója volt az első, ami körüljárta a Földet. Felfedezte a délnyugati átjárót: áthajózott Dél-Amerika és Tűzföld között, így találta meg az átjárót az Atlanti-, és a Csendes-óceán között. A hazatérést azonban már nem élhette meg, 1521-ben megölték a bennszülöttek a Fülöp-szigeteken. (A Csendes-óceánt nyugati irányba hajózva elsőként Vasco Nunez de Balboa érte el 1513-ban úgy, hogy átszelte a panamai földszorost.)

A felfedezők kereskedelmi telepeket hoztak létre, az újonnan megismert népeket és területeket pedig megszállták, gyarmatosították. Ezt nem tehették meg a már népes és fejlett kultúrákkal, államszervezetekkel rendelkező Ázsiában, ahol jól jövedelmező kereskedőtelepek létesítésével próbálták kiszorítani a portugálok az arabokat az Indiai-óceánról. Ilyen kereskedelmi támaszpontok voltak Indiában (Goa), Kínában (Macao), Indonéziában és Japánban. Lisszabon kikötője így a távol-keleti áruk elosztóhelyévé vált.

A spanyol és portugál gyarmatosítás

Amerika azonban kitűnő lehetőséget nyújtott a gyarmatosításra: a hegyek hatalmas mennyiségű, könnyen kibányászható nemesfémet rejtettek, a trópusi területek pedig alkalmasak voltak ültetvények létesítésére. Emellett a legfejlettebb indiánkultúrák is csak az egyiptomi Óbirodalom szintjén álltak, így a vas-, és tűzfegyverekkel rendelkező spanyoloknak nem jelentett nehézséget a kő-, és fafegyverekkel védekező indiánok leigázása.

Amerikában több bennszülött nép is élt szétszórva a kontinensen. Közép-Amerikában, a Yukatán-félszigeten volt a maják központja. Városállamokban éltek, amely egy-egy helyi főnök közvetlen vallási és politikai vezetése alatt állt. A városállamokat összekötő kapocs volt a közös vallás, a nyelv és a kultúra. A majákat nagy műveltség, gazdag művészeti értékek, fejlett matematikai és csillagászati ismeretek jellemezték. Húszas számrendszert használtak, tőlük származik a fokok, a naptár beosztása, pontosan meg tudták határozni a napév és holdhónapok váltakozását. Birodalmukat Alvarado igázta le.

Közép-Amerika másik bennszülött népe, az aztékok 1325-ben alapították fővárosukat, Tenochtitlánt, és 1428-ban hozták létre a Közép-Amerika nagy részét egyesítő független államukat. Intenzív földművelést folytattak: mocsarakban „úszókerteket”, mesterséges szigeteket építettek ki, így évente többször is be tudták takarítani a termést (kukorica, bab, tök, paradicsom, kakaó, gyapot és dohány). Élénk kereskedelmet folytattak, kézműiparuk és építészetük sokszínű volt. Államukat megtervezett városok sokasága, rabszolgaság és a helyi arisztokrácia öröklődő és szilárd hatalma jellemezte. A főpapok tömeges emberáldozatokat mutattak be isteneiknek az áldozati célokra épített piramistemplom csúcsán, ami egyben a városok központja is volt. 1502-1520. Montezuma volt az azték uralkodó, ő fogadta Hernando Cortezt is, aki 500 katonájával minden nehézség nélkül elsöpörte az azték birodalmat, és 1535-ben kikiáltotta helyén az Új-Spanyolország Alkirályságot (ma: Mexikó). Cortez győzelmét segítették belső küzdelmek, illetve az a tény, fogy a megérkező spanyol conquistadort (hódítót) istenként fogadták (à a mítosz szerint az aztékok legfőbb istene, a Tollaskígyó nyugatra távozott, és a megjelenő, addig ismeretlen fehér embert az istenség leszármazottjának tartották).

Dél-Amerikában, az Andok hegyei között jött létre az Inka Birodalom a XV. században. Gazdaságukat teraszos, öntözéses földművelés jellemezte, alpakát és lámát tenyésztettek, a hegyekben aranyat, ezüstöt, rezet és ónt találtak. Építészetük, matematikájuk és orvostudományuk fejlett volt, a Nap járásán alapuló naptárat és csomóírást (kipuàmáig nem tudták megfejteni) használtak. Az állam élén a Nap fiának nevezett inka állt, és birodalmának szimbolikus központjában, Cuzco-ban székelt. Vallásukat emberáldozat jellemezte, fegyvereik kőből és fából készültek. 1532-ben Pizzarro 150 emberrel elfoglalta a birodalmat, és létrehozta Spanyolország Perui Alkirályságát.

A spanyol hódítok (conquistador) egy-két évtized alatt elfoglalták és lerombolták a magasabb szintű indián kultúrákat kis létszámú csapataikkal. Bányákat nyitottak, és ültetvényeket létesítettek, ahol őshonos (kukorica, dohány, indigó) vagy Ázsiából áthozott növényeket termesztettek. Az ültetvényeket kezdetben az indiánokkal műveltették, de a kegyetlen bánásmód és az európai, számukra ismeretlen betegségek hatására számuk rohamosan csökkenni kezdett (száz év alatt számuk a tizedére csökkent, hiába próbálta segíteni a keresztény hitre tért őslakókat az egyház), így végül Afrikából hoztak be néger rabszolgákat. A spanyolok kegyetlenkedéseit örökítette meg Las Casas spanyol domonkos szerzetes Historia de les Indias című munkájában.

A gyarmatosítások hatásai

A gyarmatosítás pozitív hatásokkal is rendelkezett. A gyarmatokról Európába áramlottak az ültetvények termékei, és meghonosodott például a paradicsom, a paprika, a kukorica, a dohány és a burgonya. Ez utóbbit először csak dísznövényként termesztették, de mikor rájöttek, hogy gumója ehető, tömegélelmezési cikké vált, mert megtermett a hűvösebb éghajlatú területeken is, és a föld alatti termést nem károsították úgy a háborúk, mint a gabonaféléket. A burgonya és a kukorica termesztésének térhódítása segített felszámolni az európai éhínséget.

A gazdaságokba beáramló óriási mennyiségű nemesfém csökkentette a pénz értékét, elhúzódó inflációhoz és árforradalomhoz (a termékek árának folyamatos növekedéséhez) vezetett. Ebben a növekedésben szerepet játszott a bővülő kereslet, ami szintén felverte az árakat, mivel nőtt a népesség, és a gyarmatokra iparcikkeket (textíliák, szerszámok, fegyverek) exportáltak. A rabszolga-kereskedelem sajátos körforgást alakított ki: Amerikából cukrot szállítottak Európába, onnan az ebből észült alkoholt Afrikába, ahol a rabszolga-kereskedelemmel foglalkozó törzsektől vagy az araboktól alkoholért rabszolgákat vásároltak. Őket átszállították Amerikába, hogy az ültetvényeken cukrot és egyéb gyarmatárukat termeljenek. Ezzel kialakult a világpiac, a világgazdaság, ami olyan, mint egy háló: az egyes gazdaságok hatással vannak egymásra.

A különleges termékek ára magasabb lett, ilyen volt például a kávé, ami ekkor még luxuscikknek számított. Kialakultak a világnyelvek, és elterjedtek a gyarmatokon (spanyol, angol). Változott a kereskedelem és a hadiflotta: megjelent a kalózkodás (I. Erzsébet kinevezte Sir Francis Drake volt kalózkapitányt admirálissá, hogy támadásokat indítson a spanyol flották ellen (àkalóz-történetek elterjedése).

Hanyatlásnak indultak a céhek, mert nem tudtak megfelelni a tömegigénynek, nem tudtak lépést tartani a tömegtermelésre alkalmas manufaktúrákkal, ahol a mennyiség és immár nem a minőség volt az elsődleges szempont, munkamegosztással működtek és országszerte megjelentek. (Manufactura=kézzel készíteni.) Angliában a textilipar vált húzóágazattá, mert igény volt a ruhaneműkre. Ezek előállításához gyapjúra, ezáltal juhokra és szabat területekre, legelőkre volt szükség. Megkezdték a szabat területek bekerítését (enclosure), ami a föld nélkül maradt jobbágyság felszámolásához vezetett. A jobbágyok ezentúl szabad parasztként maradtak meg a mezőgazdaságban, megjelentek a bérmunkások és a munkásosztály, ami a feudalizmus összeomlásának kezdetét jelezte. (Anglia és a Német-alföld fejlett gazdasággal bíró, gazdagabb területté váltak textiliparuk révén.)

Változott a gazdaság szerkezete is: a X-XV. századokban az áru-pénz-áru körforgás a XV-XX. századokra pénz-áru-pénz+profit modellre módosult, azaz lassan kialakult a tőkés gazdaság vagy a profitorientált korszak. (Ez alakul tovább napjainkban pénz-pénz+profit körforgássá.)

A felfedezések talán legnagyobb hatása azonban a centrumváltás volt. Ezen folyamat során a gazdasági élet központja áthelyeződött az Atlanti-óceán térségére: új kikötővárosok emelkedtek (Lisszabon, Amszterdam, London, La Rochelle, Nantes), fokozatosan visszaszorult a levantei kereskedelem, a Kelet-Közép-Európa államai élelmiszerszállítóként csatlakoztak a kialakuló világkereskedelemhez. Ennek oka az volt, hogy nyugaton megnőtt az élelmiszer iránti kereslet (cserébe iparcikkeket szállítottak a korábbi Hanza-útvonalon), és az árak is emelkedtek. (à Magyarország agrár országgá vált) Akik közel voltak a hatalomhoz, politikai hatalomhoz és haszonhoz juthattak.

Az új gyarmatosítók

A felfedezésekben - a spanyolok és portugálok után - az angolok és a franciák is részt vettek. 1497-ben a genovai John Cabot Nagy Britannia megbízásából felkutatta az észak-amerikai part nagy részét (Új-Fuondlandon vagy Új-Skóciában ért partot). A XVI. Század elején a firenzei Giovanni da Verrazano és a francia Jacques Carter szereztek érdemeket Észak-Amerika felkutatásában (a Csendes-óceánhoz vezető északi átjárót keresték (à kudarc, mert rossz a környék éghajlata, és az Északi-tenger nehezen hajózható a jéghegyek miatt). 1523-ban Verrazano francia megbízásból hajózott Észak-Karolinától északra, New York környékéig, Carter pedig a Szent Lőrinc-öblöt kutatta Kanadában 1535. és 1541. között.

A spanyol és portugál felfedezésekhez később csatlakozó Anglia és Franciaország lassan átvette az addigi vezető szerepet az atlanti térségben, így vált Anglia 1914-ig a „tengerek urává”, és kezdett hanyatlani az Ibériai-félsziget két nagyhatalma.

A centrumváltás Európa szétszakadását eredményezte: a nyugati, az óceánhoz (és így a centrumhoz is) közel fekvő államok gyors fejlődésnek indultak, gazdaságaik felvirágoztak, míg a keletre elhelyezkedő országok csak alig, vagy egyáltalán nem tudták tartani a lépést. A gazdaság kitört a feudális keretekből, erősödött a polgárság, felkelések robbantak ki, amelyek polgári forradalmakba torkolltak (Franciaország, Anglia), ez pedig a feudalizmus hanyatlásához vezetett végső soron, és megkezdődött a tőkés átalakulás.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.