Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Magyar őstörténet

2011.05.07

Őstörténetünk forrásai:

A magyar őstörténet olyan részét képezi történelmünknek, mely sajnos nem tekinthető teljes mértékben bizonyított és egyetlen elmélet mentén bemutatható egzakt tudományos leírásnak. Őstörténet időbeli, térbeli szakaszainak, a történések leírásának és első történelmi alakjaink titulusának, szerepének megfogalmazása mentén több elmélet alakult ki. Az egyes elméletek azon kevés forrásra támaszkodnak, melyek vándorlásunk során a környező írástudó népcsoportok hagytak maguk után.

Így kijelenthetjük, hogy a kutatásokhoz a régészeti, nyelvi és néprajzi források mellett természetesen az írott források jelentik a legfontosabb bázist. Ezek közül is hitelesség szempontjából a legrangosabb helyet a bizánci írások foglalják el. Ide tartozik VI. (Bölcs) Leo (ur.: 886-912) Taktika, és VII. (Bíborban született) Konstantin (ur.: 912-959) De Administrando Imperio című műve. Ez utóbbi munkának, - melynek magyarra fordított címe „A birodalom kormányzásáról” - a 38, 39, 40 és 41. számú fejezetei kifejezetten a magyarokról szólnak. Az írott források második csoportját a muszlim történetírók munkái alkotják. Az arab, perzsa, türk történetírók közül ki kell emelnünk a következőket: Al-Balhi, Isztakri, Ibn-Haukál, Ibn-Ruszta, Dzsajhani, Gardézi, Tabari, és Maszudi. A bizánci és muszlim írásokon kívül őstörténetünk kutatásakor harmadik helyen az orosz évkönyveket említhetjük. Az Ipatyjev-évkönyv részét képező Poveszty vremennih let (közismert rövidítéssel: PVL) illetve a szintén az Ipatyjev krónikacsaládhoz tartozó Kijevi évkönyv is több helyen említi a magyarokat. Forrásaink felsorolása nem volna teljes a német kolostorok által honfoglalásunk korában írt évkönyvek –Szent Bertin évkönyv, Fuldai évkönyv – illetve a magyar krónikák (XIV. századi krónika kompozíció, Zágrábi-Váradi krónika) említése nélkül. Végül ki kell emelnünk a talán legkisebb forrásértékkel bíró, Anonymus által írt Gesta Hungarórumot is.

 Levédia és Etelköz:

Őstörténetünk kutatásakor először a Levédia és Etelköz nevek bukkannak fel, melyek az Ural vidéki néppé válásunk, és baskíriai - Volga-Káma vidéki - átmeneti tartózkodásunk után, az első szinterei lehettek a magyarság megszerveződésének. Levédia és Etelköz helyének, kiterjedésének és ott tartózkodásunk idejének, időtartamának kérdésében több elmélet is megfogalmazódott. Az egyes tanulmányok a sajnos nem túl sok forrásra támaszkodnak.

 Levédia:

A kutatók és történészek többnyire Levedia és Etelköz kettőségéből indulnak ki, vagyis rendszerint egymástól térben és időben elválasztják a két területet, feltételezve, hogy előbb Levédiát, majd később Etelközt lakták őseink. A történészi helymeghatározás vagy lokalizáció három elméletet különböztet meg: a Dontól Keletre, a Dontól nyugatra Don-Dnyeper közt és a Dontól nyugatra Déli Bug-Prut mentén! Az időbeniséget vizsgálva több felfogás is létjogosultságot kap, az egyik az, hogy elődeink már a 7.századtól itt éltek, nagyjából 100 vagy 150 éven keresztül. A másik felfogás szerint Sarkel várának bizánci forrásokból ismert 830-ik évi felépítésétől 889-ig éltünk a térségben. Végül Kristó Gyula szerint nagyjából 830 és 850 közti időszakot tölthettük a területen.

 Etelköz:

A forrásokban előforduló Etil nevű folyó mentén fekvő terület, mely talán a Volga, vagy a Don lehetett, vagy esetleg valamely más folyót jelölő köznév. Időbeniség: Róna Tas András szerint 700-tól egészen 895-ig lakhattuk a térséget, a másik elterjedt felfogás a 800-tól 895-ig terjedő időszakot valószínűsíti, Kristó gyula pedig a 850 és 895 közti itt tartózkodás mellett teszi le a voksát. Más elméletek egy sokkal rövidebb itt tartózkodásról szólnak,  889 és 895 közti időszakot valószínűsítve. A lokalizációt vizsgálva szintén két elmélet ismert, az egyik a Dontól keletre, a másik a Dontól nyugatra helyezi Etelközt. A Dontól nyugatra elhelyező elméleten belül 3 felfogás alakult ki: a Nagy Etelköz elmélet, mely a Dontól – Aldunáig terjedően jelöli ki Etelköz határait (DAI:37-42; Gardézi) a közepes Etelköz elmélet, mely a Dnyeper, Dnyeszter, Bug, Prut, Szeret vidékét határozza meg (DAI:38) és a kis Etelköz elmélet, mely a Dnyeper -Bug, Prut-Szeret folyók közti térséget valószínűsíti.

Levédia és Etelköz legvalószínűbb meghatározása:

Az ősmagyarok 830-as évek idején költözhettek el Magna Hungariából a Don és Alduna közti területre, ahol a törzsek a folyók mentén besenyő minta szerint éltek. A magyar törzsek közül négy a Dnyeper és az Alduna közt, a három pedig a Dnyeper és Don közt élhetett. (A kabar törzs(ek) később, 862-881 közt csatlakozhattak.) A nyugati törzsek közé tartozhatott Árpád és Kuszán törzse, míg a keleti törzsek közt a legjelentősebb Levedi, törzse lehetett.

 A térségben kerültünk kapcsolatba a Kazár Birodalommal. A birodalom lakói a Kaukázustól északra, a Fekete- és Kaszpi tenger közti délorosz sztyeppei területen éltek, vegyes etnikumot alkotva. A források arra engednek következtetni, hogy a birodalom legfőbb lakói és irányítói a csuvas török nyelvet beszélő kazárok lehettek. Történelmi szerepük az arab hódítások megállításában állt. A kazárok egyik érdekessége volt, hogy mivel élénk kereskedelmet folytattak a Kaukázuson túli szíriai területekkel, így vezető rétegük fokozatosan átvette a kereskedelmet irányító zsidók hitét. Birodalmuk bukását a belső polgárháborúk, a sztyeppei népek vándorlása, és a Kijevi Rusz kialakulása okozta a 10. század végén.

 A kazárok jelentős hatást gyakoroltak a területükre érkező magyarokra. Ezt bizonyítja, hogy az együttélés évtizedei alatt, - talán 880 körül - a korábbi laza törzsszövetségi formát lecserélve átvették a kazárok kettős fejedelemségi rendszerét. Az említett évben a kazárok vezére a kagán hivatta Levedit, aki ekkoriban a magyarok legrangosabb törzsfője, vélhetően első vajdája lehetett. A kagán fejedelmi méltóságot ajánlott Levedinek, és ezzel azt, hogy elismerve őt vezetőjének, a kazárok oldalán harcolva a birodalom egyik népévé tegye a magyarokat. A kazár – magyar viszony kezdetektől inkább baráti volt, és a kialakuló alávetettség is inkább partneri vagy szövetségesi lehetett. Ezt bizonyítja, hogy Levedi a felkérést követően megtehette, hogy önmaga helyett – korára és egészségi állapotára hivatkozva - alkalmasabb személyt, Álmost, vagy fiát Árpádot javasolja a fejedelmi méltóság betöltésére. A kutatók, történészek egy része azon a nézeten van, hogy 880-ban Árpád nyerte el a fejedelmi méltóságot, melyet közvetlen a kagántól kapott, vagyis a birodalom uralkodója legitimálta megválasztását. (Győrffy György elmélete szerint az első kündü Levedi volt, őt ebben a tisztségben Kusán követte, míg az első gyula Álmos volt, őt pedig ebben a tisztségben fia Árpád követte, aki később mindkét tisztséget egyesítette)

 A kettős fejedelemség rendszerét vizsgálva azt állapíthatjuk meg, hogy a legrangosabb fejedelem, a kündü (kende) mellett – aki valószínűleg mégis csak Árpád lehetett, és utána utódai - a másik fejedelem a gyula lehetett, aki a tényleges katonai vezetőként irányította a hadjáratokat. Ezt a tisztséget Árpád oldalán vélhetően Kusán (néhol Kusál, vagy Kurszál) tölthette be. A 890 körül történt besenyő támadás idején, a magyarok egy része a Kaukázus felé történő elvándorlás mellett döntött, ők alkották később a szavárd magyarokat.

 Őstörténetünk fontos fejezete volt a Kazár Birodalom határvidékének, Etelköznek az elhagyása. A területről történő elvándorlásunk érdekes fejezete volt a Kazár Birodalomhoz tartozó kavar népesség hozzánk történő csatlakozása. Ugyanis a kavarok fellázadva a kagán ellen, veszítettek a polgárháborúban, így a birodalomból való távozás mellett döntöttek. Számukra jó alkalom volt a szintén távozó magyarokhoz csatlakozás arra, hogy együttesen új hazát keressenek. Tehát a 7 magyar törzs mellett a nyolcadikat a kavarok népe alkotta. (Egyes történész felfogás szerint később a kavarok a honfoglalás utáni évtizedekben teljesen átvették a magyar nyelvet és szokásokat, majd később a 12. században székelyekként kezdtek szerepelni történelmünkben.)

 Etelköz elhagyását és a Kárpát-medence elfoglalását bizonyos magyar törzsek előzetes kalandozása vezette be. Ugyanis a magyarok nyugati törzsei a honfoglalás előtt többször megjelentek a Kárpát-mednece térségében, amikor a frank trónharcokban hol az egyik hol a másik frank előkelő oldalán – megfelelő fizetségért – harcot vállaltak. (Például ez történt 862-ben is, a Szent Bertin évkönyv bejegyzései szerint)

 A honfoglalás:

Az etelközi szállásterületeken élő magyarok 894 körül az Al-Duna vidékén élénk kapcsolatba kerültek mind Bizánccal mind a velük hadban álló bolgárok államával. A két birodalom közül a magyarok azonban csak a sokkal gazdagabb Bizánccal építettek ki szövetségesi viszonyt, amikor Árpád fejedelem egy találkozón ígéretet tett a bolgárok megtámadására. (Bizánc számára előnyös volt a magyarokkal összefogni, hisz a régi ellenséget, a bolgárokat, így északról és délről is támadást érhette.)

A bolgárok elleni hadjáratot vélhetően Árpád legidősebb fia Levente (a DAI –ban Konstantinus Liüntika néven említi) vezethette 895-ben. A hadjárat eleinte sikeres volt, ám jelentős fordulat történt, amikor Bizánc váratlanul kiegyezett a bolgárokkal és kilépett a háborúból. Ekkor a bolgárok fölénybe kerülve legyőzték Levente seregét, sőt szövetségre léptek az Etelközt fenyegető besenyőkkel is. Így „fordult a kocka” most már a magyarok ellen jött létre erős szövetség, mely két irányból is fenyegettek népünket.

 A kettős fenyegetettség, melyben az Etelközben élő magyarság – vagyis főként a hadat nem viselő magyar népesség: nők, gyerekek, öregek, betegek – besenyő veszélyeztetettsége volt a legfélelmetesebb, kikényszerítette egy új szállásterület keresését. Az új haza pedig nem lehetett más, mint a Kárpát-medence. A magyarok számára egyszerűen nem kínálkozott más útvonal, mivel a Bolgár Birodalom és Bizánc uralta a Balkánt (déli irány) a szláv népesség pedig a Kárpátoktól északra lévő területeket (északi irány)! A Kárpát-medence viszont nagyrészt szabad terület volt, csupán három államalakulat határolta: a bolgárok (Maros folyóig) a morvák (északon) és a frankok (Pannoniában, azaz a Dunántúlon)

 A honfoglalás 895-ben több szakaszban és több irányból zajlott. Először a Keleti-Kárpátok hágóin és Erdély felől a Tiszántúl és az alföldi területek elfoglalása történt. A tiszai letelepedést követően azonban néhány évre megállt a honfoglalás menete, és magyarok először zsákmányszerzési céllal előbb Itáliába törtek be. A 899-ben zajló itáliai kalandozásra Arnulf keleti frank uralkodó kérte fel a magyarokat, mivel le akarta győzni riválisát, az itáliai királyt, Berengárt. A Brenta folyónál 899. szeptember 24-én a magyarok fényes győzelmet arattak az itáliai sereg felett. A diadal és gazdag hadizsákmány után merült fel a Dunántúl elfoglalása. A 900-ban induló hadjáratban a magyarok betörtek a Dunántúlra, és több csatát vállalva Liutpold frank őrgróf vezette német sereggel, végül az Enns folyóig elfoglalták Pannonia teljes területét.

 A honfoglalás a 900-ban befejeződött pannoniai hadjárattal azonban csak részben ért véget. Ugyanis 7 évvel később a frankok megkísérelték visszaszerezni Pannoniát. A 907 júliusában Pozsonynál vívott hatalmas csata a magyarok győzelmével ért véget. Ezzel pedig népünk megvédve szállásterületeit, kiharcolta létjogosultságát Európában. (Egyes vélekedések szerint ezen csatában esett el Árpád fejedelem is.)

 Létjogosultságunk Európában:

Őstörténetünk a pozsonyi csatával gyakorlatilag véget ért. A csatát követő 65 év - Géza fejedelem hatalomra kerüléséig (972) - a kalandozások korát hozta. Ezen időszakban a magyarok törzsenként különböző útvonalakon és irányokban bejárták és kifosztották Európát. Kalandozásaink zöme nyugatra irányult, kevesebb része pedig Bizánc felé. Európa megismerte a magyar harcmód félelmetes erejét. Azonban 955-ben I. Ottó (936-973) keleti frank király (majd 962-től Német-Római császár) megfejtette a magyarok taktikáját és Augsburgnál döntő vereséget mért csapatainkra. A vereséget követően nyugat felé nem indult több támadás, és 970-re a keleti irányú harci vállalkozások is véget értek.

 Két évvel később 972-ben pedig hatalomra került Árpád dédunokája Géza, aki elsőként ébredt rá arra, hogy a magyarságnak – ha önálló népként fenn akar maradni - muszáj beilleszkednie a keresztény Európa államainak sorába. Az európai uralkodók ugyanis csak azt a népet fogadták el közéjük tartozónak, mely felvette a kereszténységet. Így Géza 972-ben követeket küldött Szent Gallen városába, az augsburgi püspökhöz, és kifejezte szándékát a kereszténység felvételére. Géza döntése megmentette a magyarságot, és fia István révén – aki kiépítette a keresztény magyar államot – elkerültük a hunok, avarok, besenyők sorsát és népünk megőrizve önállóságát fennmaradhatott.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.