Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Második világháború (1939-1945)

2011.05.08

 

Előzmények

Az első világháborút (1914-1918) lezáró párizsi békerendszer rendelkezései csalódottsággal és elégedettlenséggel töltötték el mind a vesztes Németország, mind a győztes Olaszország és Japán népét. Olaszország az első világháború második évében, 1915-ben állt át az antant oldalára, miután titkos ígéreteket kapott a nyugati hatalmaktól arra vonatkozóan, hogy a háború befejezése után megkapja Ausztriától Dél-Tirolt, az Isztria félszigetet, Trieszt városát, Dalmáciát, illetve megtarthatja afrikai gyarmatait. A béke valóban ki is mondta a leírt területek Olaszországhoz kerülését, ám Dalmácia (Zára kivételével) és az afrikai gyarmatok nagy része nem maradt meg birtokukban. Emellett győztes státusza ellenére a vesztesekhez hasonló nyomorúságos gazdasági körülmények közt élt Olaszország népe. A nyomor életre hívta a szélsőségeket: megerősödtek a kommunisták és Benito Mussolini vezetésével megjelentek a fasiszták is, akik 1922-ben átvették a hatalmat. Japán szintén győztesként fejezte be az első világháborút, de Észak-Kína Santung tartományának hovatartozása miatt élénk vitába keveredett a szintén győztes Kínával. Japánban 1927-ben a szélősjobboldal és Giichi Tanaka került hatalomra, aki azonnal meghirdette a terjeszkedés politikáját ("Tanaka terv"), melynek jegyében 1931-ben Japán megszállta Mandzsuriát.

Németország vesztes hatalomként egyszerre szenvedte el a vereség gondolatának megaláztatását és a háborút lezáró béke révén területének megcsonkítását. Elveszett számára Elzász-Lotaringia, az értékes lengyelországi tengerpart (Danzig) a Rajnavidék - melyben demilitarizált övezetet alakítottak ki a győztesek - és az afrikai gyarmatok (ezeket a győztesek szétosztották egymás közt) Mindehhez társult az általános nyomor és éhezés. A lesújtó helyzetben Olaszországhoz hasonlóan Németországban is erőre kaptak a szélsőségek: kommunista forradalmak-felkelések (1919-ben: Spartacus felkelés, Bajor Tanácsköztársaság, 1920-ban: Ruhr vidéki munkásfelkelés) illetve megjelentek a nácik Adolf Hitler (1889-1945) vezetésével. Első hatalomátvételi kísérletük ugyan 1923-ban még kudarcot vallott (müncheni sörpuccs) ám 1932 július 31-én a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt a parlamenti választásokon megszerezte a szavazatok 38% -át. A nácik választási győzelméhez hozzájárult, hogy a nyomorban élő németek fogékonyak voltak Hitler beszédeire, melyekben a nyugattal szembeni "revansról", erős Németországról, a zsidók válságért való okolásáról, és a német felsőbbrendűséghez méltóbb nagyobb élettérről "prédikált". A németek a nácik ígéretei révén úgy érezhették, végre meg van a megoldás a gazdasági válságra, és az első világháborús vereséget kísérő megalázottság érzésének elfelejtésére. Pedig Németország válságból való kivezetését már az 1920-as években Gustave Stresemann külügyminiszter megkezdte, aki az 1922-es Rapalló szerződéssel előbb a Szovjetunióval rendezte Németország kapcsolatait (háborús károk megtérítéséről való kölcsönös lemondás), majd az 1925-ös Locarno egyezményben elérte a nyugati határvidék nemzetközi garantálását. (A Locarno szerződés garantálta, hogy ne tudjon megismétlődni Franciaország 1923-as önkényes lépése, amikor csapataival megszállta a Ruhr-vidéket.) Ugyancsak Stresemann politikájának óriási eredménye volt, hogy a nagyhatalmak 1932 nyarán a Lausannei Konferencián gyakorlatilag elengedték Németország számára a háborús jóvátételek további fizetésének kötelezettségét.

A nácik 1932-es választási győzelmével a náci párt a Weimari parlament legjelentősebb politikai ereje lett, ám mivel az esetleges kommunista és szociáldemokrata összefogás lehetetlenné tette volna stabil kormányzásukat, a köztársasági elnök (Hindenburg) 1932 novemberére a választások megismétlését határozta el. Mivel az új választás is hasonló eredményt hozott, végül 1933 január 30-án Hitler lett a kancellár. Megindult a teljes náci egyeduralom és totális állam kiépítése. Ennek során hozták létre a felhatalmazási törvényt, mellyel sikerült kikapcsolniuk a parlamentet a törvényhozás folyamatából. 

Hitler ekkor érezte elérkezettnek az időt arra, hogy leszámoljon párton belüli riválisával Ernst Röhm -el és túlzott hatalmat szerzett szervezetével az SA -val (Sturmabteilung) A hosszú kések éjszakáján (1934 június 29-30) sorra kivégeztette az SA vezetőit, és helyettük a náci párt legfontosabb félkatonai szervezetévé az SS -t (Schutzstaffel) emelte. A küllönleges szervezetet 1929-óta vezető Heinrich Himmler ettől az időponttól lett fokozatosan Hitler jobbkeze.  A  belső "tisztogatást" követően a náci teljhatalom akkor lett teljes Németországban, amikor Hitler betiltotta a pártok működését, majd Hindenburg halála után, 1934 augusztus 2-án az államfői tisztséget is kezébe kaparintotta.

Az 1930-as évek második felére fokozatosan kialakult  Hitler körül egy belső vezetői kör, melynek "működése" meghatározta a kialakuló náci Németország, majd birodalom "arculatát". Ezen bizalmi kör legfontosabb tagjai a következők voltak: a birodalmi belügyminiszter és SS vezető Himmler, a propagandaminiszter Joseph Goebbels, a légügyi miniszter és poltikai örökös Herman Goering, Hitler pártbeli helyettese Rudolf Hess majd 1941-től Martin Bormann és végül a hadügyminisztérium megszüntetésével létrejött OKW (Oberkommando der Wermacht) legfőbb vezetője Wilhem Keitel.

A fasiszta hatalmak terjeszkedése az 1930-as években

Az 1930-as évekre létrejött három fasiszta hatalom - Olaszország, Japán és Németország - már az 1920-as években megkezdte a terjeszkedő politikát és az egymással való szövetségkötést. Japán 1931-ben meghódította Észak-Kínát, majd később Todzso Hideki miniszterelnök vezetésével nekilátott a Tanaka-terv (további hódítások) megvalósításához. Olaszország Mussolini vezetésével 1935-ben megtámadta Etiópiát és felkészült Albánia - később Görögország - meghódítására, Németország pedig miután 1935 márcusában bevezette az általános hadkötelezettséget,  1936-ban önkényesen birtokba vette a demilitarizált Rajna-vidéket. (Ezzel kétszeresen is megszegve az első világháborút lezáró párizsi békét.) A három hatalom közül Hitler terjeszkedése volt a legagresszívabb, hiszen a Saar-vidék népszavazással történő 1935-ös megszerzését követően 1938 március 12-én az Anschluss révén Németoprszághoz csatolta Ausztriát is, majd 1938 szeptemberében a Müncheni Konferencia révén Csehszlovákiát. (Hitler az egyezmény létrehozásánál a Németországon kívüli német kisebbség, a Csehszlovákiában élő, Henlein által vezetett szudétanémetek helyzetét használta fel ürügyként.) A konferencián Nagy-Britannia részéről Neville Chamberlain, Franciaország részéről Edouard Daladier, Olaszország részéről Benito Mussolini "hozzájárulását adta" Csehszlovákia feldarabolásához: az első bécsi döntés határozott a magyarlakta területek Magyarországhoz csatolásáról 1938. november 2-án, majd 1939. március 14-én kikiáltotta Szlovákia függetlenségét a tisói fasiszta bábkormány, egy napra rá pedig Hitler bevonult Prágába, s létrejött a Cseh–Morva Protektorátus.


A terjeszkedések közepette 1936-ban létrejött a Berlin-Róma tengely és ­Németország, Japán, Olaszország kommunistaellenes megegyezése az Antikomintern paktum. Az európai hatalmak nem tudtak mit kezdeni Németország és Olaszország felemelkedésével s elnézték, hogy a spanyol polgárháború (1936-1939) a fasiszták győzelmével végződjék, és így újabb fasiszta hatalom jelenjen meg a világtérképeken: a Francisco Franco vezette Spanyolország. Az 1930-as évek végére Európában a Führer (Hitler) a Duce (Mussolini) és a Cadillo (Franco) vezette fasiszta országok kezükbe kaparintották a világpolitikai kezdeményezést. Végső szövetségük a Háromhatalmi Szerződés (Németország, Olaszország és Japán) 1940 szeptemberében jött létre és később olyan - az első világháborús békerendezésben szintén csalódott - államok is csatlakoztak hozzá, mint Magyarország és Románia.

Lengyelország megtámadása - a háború kezdete

Adolf Hitler 1939-re tudomásul vette, hogy a további terjeszkedések már nem biztos, hogy békés eszközökkel is megoldhatóak. Ennek ellenére úgy vélte, hogy a nyugati hatalmak - Anglia, Franciaország és az USA - nem fognak egy Kelet-európai kisállam - Lengyelország - lerohanása miatt háborút indítani. A nagy keleti hatalom a Szovjetunió pedig szintén távoltartható lesz, ha Lengyelország bekebelezése előtt egyezséget köt Sztálinnal. Ezen gondolatsor folyamányaként született meg 1939. augusztus 23-án a Molotov-Ribbentrop paktum - vagy más néven Német-Szovjet megnemtámadási egyezmény, melynek  titkos záradéka Lengyelország felosztását tartalmazta. (A paktum Lengyelország felosztásán túl rögzítette, hogy a Baltikum, illetve Finnország keleti határszéle és Beszarábia a szovjet érdekszféra része lesz.)

Hitler végül 1939 nyarának végén döntő lépésre szánta el magát: javaslatnak álcázott ultimátumban követelte a lengyel kormánytól Gdansk (Danzig) azonnali átadását és a Kelet-Poroszországgal való szárazföldi összeköttetés biztosítását (azaz német autópálya és vasútvonal engedélyezését lengyel területeken)! Az ultimátumot - nyugati segítségben bízva - elutasította a varsói kormány, így 1939. szeptember 1-jén hajnali 4 óra 45 perckor a szárazföldön, a levegőben s a tenger felől a német csapatok támadást indítottak Lengyelország ellen. A közvetlen ürügyet az SS által szervezett akció szolgáltatta. A lengyel csapatok nem tudtak ellenállni a német fölénynek. A németek a villámháborúnak nevezett taktikával: nagy tömegű páncélos haderővel és kegyetlen bombázásokkal hetek alatt lerohanták Lengyelországot, 1939 szeptember 27-én Varsó is kapitulált. Közben a szovjet hadsereg a németekkel kötött 1939. augusztusi paktum értelmében bevonult Lengyelország keleti részébe.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.